Áll a baba áll...

Boróka kezdetektől fogva fürgébb, mint a Benedek. Kevésbé volt evésmániás, jobban meg is látszott rajta a mozoghatnék. Benikét hidegen hagyta a körülötte forgó, mászó hempergő Boróka, ő inkább kért még egy adag ennivalót. Olyannyira nem izgatta ez a mozgás téma, hogy még Dévény-tornára is hordtam hónapokon keresztül, ahol a diagnózis a lustaság volt. Persze azért otthon is tornáztattam, hiába tiltakozott. Ellenkezése jeléül a torna kezdetén rázendített a nyafogásra, és kitartóan, végig éreztette velem a véleményét. A sok torna ellenére Benit mégsem kapta el a mozgás öröme.

Egyik nap arra gondoltam, hogy egy fénykép erejéig felültetem őket – habár maguktól még nem produkálták a dolgot – és meglepetésemre úgy maradtak. Mi az, hogy úgy maradtak, délután Boróka fogta magát, és felállt. Nem győztem ámulni, hiszen reggel még csak kúszott. Mindenesetre Boróka felállt, és miközben azon gondolkoztam, hogy ezt Benitől hány éves korában várhatom, Beni megállt a kúszásban, alaposan végigmérte a Borókát, majd odakúszott mellé a kanapéhoz, és ő is felállt. Majdnem sírtam örömömben, mert még csak hasonlóra sem számítottam tőle.

Ezt követően a bútorok mentén totyogtak, és próbálták kerülgetni egymást, mert természetesen mindkettő babának ugyanannál a bútornál kellett lépegetnie. A kerülgetés igazából csak elméletben ment nekik, a gyakorlatban a legtöbbször felborították egymást. Sokszor már egymás látványától is nyafogtak, mert tudták, hogy ha közelít a másik, abból nagy esés lesz. Ekkor éreztem időszerűnek bevetni a járássegítőket, amiből már kettő is állt az asztal alatti parkolóban. Nagy volt az örömük egészen az első küszöbig, ahol elakadás történt, nem tudták áttolni rajta. A kellő lendület megadása után elhárítottam az akadályt, ám a konyhai kifutó véges, ott a visszafordulásban kértek segítséget. Ha valamelyik babának kedve támadt a járássegítővel hasítani, nem maradhatott le a másik, így mindig két baba forgalomirányítójává váltam. A fekvő rendőrré alakult küszöbön átsegítve rohanhattam a konyhába visszafordítani őket, majd egymást kerülgetésében segíteni. Nem volt kilométerhiányom.

Nem sokkal később a járássegítő helyett a kezemet akarták fogni. Először mindkét kezüket adták, így csak felváltva tudtam őket sétáltatni, majd hamarosan magabiztosabbá váltak, és csak az egyik kezüket nyújtották. Itt akár már tudtam volna mindkettőjükkel egyszerre gyakorolni a járást, amennyiben egy irányba mentek volna. Ez azonban ritkaságszámba ment, ők ugyanis teljesen kiszámíthatatlanul, a létező összes irányba akartak menni egyszerre oda, és vissza. Ekkor jó lett volna a Hihetetlen családból a szuperanya, Nyúlányka képességét átvenni, akinek a keze bármilyen hosszúra ki tud nyúlni. Így talán le tudtam volna követni egyszerre minkettőjük haladási útvonalát, még ha össze is gubancolódott volna közben a kilométerhosszú kezem.

Időközben érezhetően magabiztossá váltak, és hamarosan megtették az első önálló lépéseiket. Ügyesen, minden vakmerőséget mellőzve totyogtak, mindig belátható távolságnak vágtak neki. Célpontnak általában engem szemeltek ki, és az utolsó léptekkel már dőltek, repültek, gurultak a karjaimba. A lábuk elé sajnos még nem néztek, így leginkább gurultak felém, de kevés nyafogás után újra próbálkoznak.