Egyedül a strandon..

Más megoldás híján szerencsét próbáltam: összeszedtem a három gyereket, valamint a szükséges dolgok terjedelmes tárházát, és nekivágtam. Gondoltam, ha nem bírok velük, akkor összegyűjtöm őket, és irány a biztonságos otthon. Úticélként természetesen semmi más nem jöhetett szóba, csakis a Balaton.

A pancsolást nem mertem bevállalni velük egyedül, de a homokozó, a játszótér, a kacsaetetés elegendő programnak ígérkezett. Érkezés után pár perccel az ikrek nagytesója, Balázs beterítette a homokozót a felszerelésével, majd azonnal elkezdte az elmélyült munkálkodást a homokváron. Ezalatt a kicsik is kikívánkoztak a babakocsiból, így egy halk imádságot sóhajtozva kivettem őket, és reménykedtem, hogy nem azonnal futnak ketten ötfelé. Egy gyors csapatmegbeszélést tartottam mindannyiuknak, miszerint egy kupacban kell(ene) maradnunk, de a kíváncsiság persze felülkerekedett rajtuk. Kétségbeesve néztem, hogy melyikőjük kerülhet nagyobb veszélybe, és ő után indultam, miközben folyamatosan szemmel tartottam a másik szökevényt. A folyamatos üldözés közepette a homokvár alakulását is igyekeztem figyelemmel kísérni. Végül levontam a következtetést, miszerint vagy pakolok is indulunk haza, vagy kitalálok valamit. A játszóteret szemeltem ki biztonságos zónának, de kiderült, hogy csak majdnem teljesen sikerült körbekeríteni, de egy pár méteres szakasz kimaradt, ami azonnal szemet szúrt a kicsiknek. Ellenben a többi gyerek miatt maradtak. Nem is tudom, láttak-e már ennyi gyereket egy helyen, de most nem sokat teketóriáztak, azonnal elindultak ismerkedni. Benike a kapunál ragadt, biztonsági őröset játszott, gyanús személyeket nem engedett be, így rögtön mindenkivel megismerkedhetett. Boróka ezalatt a többi gyerek orrát ellenőrizte, hogy dudál-e. Jó volt látni, hogy mind a hárman milyen jól érzik magukat. A homokozás örömeit sem fedezték fel idáig, de most nagyon. Beleültek, lapátolták, egyik helyről hordozták a másik helyre, nagyon tetszett nekik. Sajnos az íze is, így nem kis időt töltöttem a szájuk homokmentesítésével.

Mikor erősödött a napsütés, igyekeztem egy kis piknikrészt kialakítani a hűvösben. Amíg leterítettem a plédet, Boróka hirtelen megjelent egy doboz felnyitott sörrel, és próbált beleinni. Visszatettem a szomszéd pokrócra remélve, hogy onnan szerezte, ezalatt próbálta meginni a naptejet. Beni eközben focimeccset kezdeményezett pár gyanútlan strandolóval. A plédre egy kis ennivalóval könnyedén odacsalogattam, de ott tartani annál nehezebb volt őket. Nem tudom, másoknak ez hogy sikerül olyan jól, de én nagyjából futással töltöttem a legforróbb órákat, ahogy próbáltam visszahozni őket az árnyas fák alá. Egy idő után inkább a babakocsiba tettem, és jól odaszíjaztam őket. Igazából a hűvösben való sétálást is nagyon élvezték. Nagy örömömre bele is aludtak, így nyugodtam ki tudtam bontakoztatni a homokvár építő tehetségemet Balázzsal. Ébredésük után felkerestük a tavalyról már jól ismert „lángosos nénit”, aki már múlt évben lángossal akarta etetni az 5 hónapos ikreket. Megdöbbenésére akkoriban én máshogy képzeltem a hozzátáplálást, de idén már vígan falatoztak belőle.  A délutáni játszóterezés ritka jól alakult, mert még önkéntes babysitter is csatlakozott hozzánk egy nagylány személyében, aki elmondása szerint imádja a babákat, és azt is bebizonyította: legalább egy órán keresztül szórakoztatta őket. Az ikrek láttán tulajdonképpen sokan kezdeményeznek beszélgetést, ami nekem öröm, mert otthon a kis faluban ritkán adódik alkalmam más anyukákkal beszélgetni egy jót.

Örültem, hogy bevállaltam a kirándulást, mert jól éreztük magunkat, még ha sokat is izgultam azon, hogy problémamentes legyen a napunk. Néha ugyan meg akartak szükni a kicsik, de sosem kerültek veszélybe, a lépcsőknél pedig már okosan betartották az „anya-kezét-fogni-kell” szabályt. A délutáni alváshoz egész hamar megadták magukat, így nekem is jutott egy kis szusszanásnyi idő. Most már tudom, mire számíthatok, máskor is nekivágok.