"Az egyedüllét erősíti a szívet." Na ez biztos
"Az egyedüllét erősíti a szívet." Na ez biztos.
Karácsony második napján kezdtem el olvasni. Mondjuk elég hálás voltam a szüleimnek, (tőlük kaptam karira) hogy egy teljes éjszakát tölthetek legálisan Matthew McConaughey-jel.
Zöldlámpát kaptam.
És ki is használtam.
Csak ő, meg Én. Romcsi.
Az Oscar-díjas színész most nem a képi alkotásaival, hanem a könyvével hódította el a lelkemet.
Szerelembe esés első olvasásra.
Bombasztikus volt...
Komolyan mondom, nagyon rég volt olyan könyv, amit egy nap alatt kipörgettem és minden fázisában találtam egy kincs gondolatot.
Oké, a történethez hozzátartozik az is, hogy - ne nézzetek hülyének- de az egyik kedvenc vígjátékom a “Bolondok aranya”, és már ott kialakult a Matthew iránti vonzalmam. (Szerintem hölgyeim értitek miről beszélek...)
Nem egy világirodalmi alkotás ez a könyv, de arra tökéletes, hogy kizökkentsen és picit a világot boldogabbnak lássuk.
Node... a viccet félretéve a sajtóban már olvashattunk róla, mindenki az ajánlást írja, így most a könyv részleteibe nem mennék bele, viszont most szépen le fogom nektek körmölni a kedvenc részemet.
Minden mondatát emésszétek, ízleljétek és kérlek ne köpjétek ki.
Építsétek bele a mindennapjainkba.
"Miért jó mindenkinek a séta...
Zaj-jel, viszony.
Még soha nem bombázott bennünket folyamatosan ennyi természetellenes inger.
Olyan helyre kell vonulnunk, ahol kevesebb az érzelmi input, hogy halljuk magunkat, és újra egyesüljünk.
Az egyedüllét erősíti a szívet.
Az emlékezet felzárkózik, vélemények formálódnak.
Ismét találkozunk az igazsággal, és tanít bennünket, biztos lábbal ér talajt az önvizsgálatunk és a hallgatásunk között, tudatja velünk, hogy ez az állapot nem magány, csak egyedüllét.
Újra meglátjuk a tudattalan elménket, mert most már van helye megmutatkozni.
Álmodik, felfog és képekben gondolkodik, amiket most már láthatunk.
A lelkünk újra névtelen lesz, és rájövünk, hogy az egyetlen, akitől nem tudunk megszabadulni: önmagunk.
A szókratészi párbeszéd néha durva, fájdalmas, magányos, nehéz, bűntudattal teli és olyan rémálomszerű, hogy fogvédő kell, nehogy az agyarunkat, csonkig rágjuk, miközben kiver a hideg verejték a lázas pániktól.
Kénytelenek vagyunk szembesülni önmagunkkal. És ez jó. Bőven megérdemeljük, kiérdemeljük.
A tisztességes ember párnája a lelki béke, és nem számít, ki van az ágyunkban éjjel, önmagunkkal alszunk.
Vagy megbocsátunk, vagy megunjuk és belebetegszünk.
Ebben áll az evolúció. Mivel nincs hová futnunk, kénytelenek vagyunk önmagunkkal élni, a ronda mindennapi elfojtásaink kitörnek az állatkertből és majomkodnak, és ott találjuk magunkat velük a ringben és eldönthetjük, hogy elég volt, vagy hagyjuk. Akármi az ítélet, mi gyarapodunk..."
Nos, azóta minden nap sétálok...
Meglátjuk meddig tart ez a lelkesedés.
Csóóók!
