Gombócban az igazság! :-)

Gombócban az igazság!

A forró nyár beköszöntével, majdnem minden délután elmegyünk Lucával fagyizni, s közben megbeszéljük a napunk és az élet nagy dolgait. 

A mai legfontosabb témánk a következő volt: "Anya! Ha majd elköltözünk az új lakásunkba, akkor szerintem áprilisban ültessünk a kertben szélforgókat!"- Hogy jutott eszébe nem tudom, de rajtam ne múljon...megígértem neki. 
Ha újra ÁPRILIS (ez, hogy jött???) lesz, szélforgókat fogok "ültetni" a kertben...az új otthonunkban...

A kihívást elfogadtam! 

Találtunk a közelben egy fantasztikusan szuper cukrászdát és ott töltöttünk 1,5 órát. Igen, másfél órát...
"Anya! Epret és csokit kérek szépen!"
"Luca megfogod enni a két gombócot?!"
"Persze anya!"- bólogat és vigyorog rám. 
Már előre tudtam mi lesz...mindegy...megvettem a két gombócot.
"Anya! Teszünk rá cukrot?!"
"Anya! Tegyünk bele csíkos pálcát is!"
ÁMEN! Legyen! Éljünk a mának! 
Ha már lúd, legyen kövér...-gondoltam. 
Édes Isten...

20 perccel később az egész cukrászda rajtunk röhögött, mert nemhogy a lányom feje, haja, ruhája, nyaka, álla, válla, keze volt csupa csoki, hanem az is aki, megszülte. 
Vagyis én.
A teraszon szeretett volna a hercegnő helyet foglalni, ahol persze a legjobban sütött a nap és hiába kértem a gyerekemet, hogy ugyan húzódjunk már árnyékba, mert mindjárt lerohad a fejem, ő némán, türelemmel csücsült az óriás gombócok társaságában.

Már elkezdtem röhögni magunkon... 

Persze a fagylalt megadta magát és elkezdett rohamos ütemben olvadni...
"Anyaaaaa! Gyereeee! Nyald! Segíts!"- kiabálja a csokinyulam. 
Kb. 85 darab szalvétát fogyasztottam el, és mint egy gepárd lendületből vetődve nyaltam végig a tölcsért és próbáltam megmenteni a lányom ruháját...

Totálisan felesleges volt ez a performance, mert mindenünk csupa nyálas és csöpögős fagyis lett. 

Annyira elkezdtem röhögni, hogy a mellettem lévő asztalnál is az édes 3 gyerekes család is velem együtt kuncogott. (Közben azon kattogtam, hogy más miért tud ilyen kulturáltan, meghitten, nyugalomban fagyizgatni...)

Mindenki minket bámult. 
Az én ruhám epres lett, Lucáé csokis. 
Nyakig fürödtünk az olvadt tejes-cukor löttyben. 
A fogyasztás élvezeti értéke erősen megkérdőjeleződött, de nem törődtünk vele, olvadtan, nyálasan, csokisan, piszkosan, izzadtan, de annál nagyobb élvezettel betoltuk ketten a két gombócot. 

Szeretem nézni, ahogy megéli a pillanatot. Sokat tanulok tőle. 
Nagyon sok minden kavarog bennem, az életemben, próbálok mindenhol, minden téren helytállni, de olykor csak ezek a pillanatok teremtik bennem a nyugalmat. 
Hiszem, hogy csak így lehet élni.

Még, ha a világunk néha csupa nyálból, koszból, ragacsból áll, valahogy mégis IGAZI. 
Őszinte. 
Nem cserélnék senkivel...soha! 

Valahogy jobban hiszek az ilyen vicces, már-már groteszk és abszurd pillanatoknak, mint a mű, felszínes, képmutató világnak...amelyben olyan sokan játszák meg magukat...

K.,

forrás: Pixabay