Hozzátáplálás

Előkészítettem minden szükséges dolgot: almát, reszelőt, előkét, kanalat, fényképezőt. Az első hozzátáplálásos pillanatot mindenképpen meg akartam örökíteni. Az első kanálnál olyan fancsali ábrázatot vágtak, mintha addig nem kunyerálva lesték volna, mikor kaphatnak már „rendes” ennivalót. A fancsali ábrázat végig megmaradt, sőt a következő alkalmaknál is bevetették. Eleinte mindenhova jutott az almából, csak a pocakba nem. Kis Houdini módjára szabadultak meg mindentől, amit próbáltam belekényszerítettem a szájukba. Minden irányba folyt belőlük, sokszor még a hátukra is jutott. Egy-egy etetés után moshattam a ruhájukat, a széket, az előkét és a saját ruhámat is. Az első pár hétben makacsul visszautasítottak mindenféle gyümölcsöt, közben a nemtetszésüket kifejező grimaszok széles repertoárjával leptek meg. Olyan volt, mintha csak összebeszéltek volna, egyikőjük sem adta fel a tiltakozását. Nagytesójuk is lelkesen etette őket pár napig, de az ő próbálkozása is hiábavaló volt. Így jó pár hétig még almaszűz maradt a gyomruk. Mivel ételt nagyon nem szívesen dobok ki, így rá kellett jönnöm, hogy az első hónap gyakorlatilag az én hozzátáplálásomról szólt.  Ha valakit érdekel a pempőke karrierem, akkor elárulhatom, hogy a saját hozzátáplálásom során mindent ügyesen belapátoltam válogatás nélkül, és nem is fintorogtam hozzá. Saját etetésem közben nem akartam a teli kanállal hadonászni, és nem is ettem le a ruhámat minden alkalommal. Repetát ugyan sosem kértem, ellenben szépen gyarapodtam. Most már kicsit kezdem unni az almát, alig várom, hogy spenótot is kapjak magamtól, mivel nem gondolom, hogy pont azt fogják utolsó falatig elpusztítani az ikrek. Most nyilvánvalóan majd kicsattanok az egészségtől, mert én még a gyümölcsök héját is lelkesen megeszem, abban meg ugyebár ott van a sok vitamin.

A hozzátáplálás során nyáron nehezítő körülmény volt, hogy sokszor voltunk úton, ilyenkor az etetőszéket a pihenőszékekkel helyettesítettük. Itt egyszerű, de nagyszerű pihenőszékekről van szó, amiben ha a baba lóbálja a lábát, akkor saját magát hintáztatja. Benike erre gyorsan rájött, és már olyan kilengésekkel hintáztatja magát, hogy pilóta ismerősöm katapultnak keresztelte el a széket. Benike konkrétan annyira belendül, hogy már ugratni is tud vele, és körbe tudja „járni” vele a konyhát, vagy bármilyen helyiséget. Ez annyit jelent, hogy folyamatosan mozgó célpontja kell vadásznom, mikor próbálok beletalálni a szájába.

Eltelt egy hónap, és mostanában már kezdik beadni a derekukat, egész sokat megesznek abból, amit készítek nekik. Boróka még nem tudja elfogadni, hogy ez a pempőke nem folyamatosan jön, ezért két falat között visít, közben pedig próbálja kicsavarni a kezemből a teli kanalat. Benike is egész szépen elfogadja a gyümölcspürét, viszont két falat között ízfokozónak a lábujjait használja, kitartóan rakosgatja a szájába. Lelkesedése akkor sem csökken, mikor sokadjára helyezem vissza a lábát a gyári helyére. Itthon az etetőszék nagy előrelépést jelentett, egészen új távlatokat nyitott meg a pihenőszékek után. Azóta Beni nem tud elugratni előlem, és Borókának is tetszik a magaslati levegő. A konyhapult magasságában olyan dolgokat fedezhetnek fel, amik eddig rejtve maradt előlük. Az újdonságok felfedezése közben észrevétlenül becsempészem a szájukba az ételt, ezáltal sokkal kevesebb ellenállásba ütközöm. Így hosszú hetek kitartó próbálkozásai után elmondhatom, hogy az én hozzátáplálásom lassan véget ér, hiszen az evés kezd sikerélménnyé válni a kicsiknél.