Ma nem megyünk oviba...
"Ma nem megyünk oviba.
Ölemben vagy és ezt a bejegyzést megint személyesen, Neked írom.
Van bennem valami mérhetetlen nagy szomorúság.
Nem tudom, hogy honnan, de belülről jön. Mélyről. Nyomaszt. Aggaszt. Feszít belül. Nem pánik. Nem, ez nem az.
Azt hiszem ez a tehetetlenség érzése.
Már megittam 3 liter vizet, 2 nagy kávét, folyamatosan kattogok, Bálint sok sok szeretettel, mérhetetlen nagy szerelemmel és a brutálisan jó főztjeivel próbálja enyhíteni bennem a kialakult feszengést. Hálás vagyok neki.
Már-már groteszk a kép, hiszen kint hétágra süt a nap, csicseregnek a madarak, tényleg jön a tavasz, de mégis a világ felbolydult, felborult. De Te itt vagy. Ti itt vagytok.
Hatalmas tulipán és liliomcsokor az asztalon, a gyümölcs tál tele és Te nézed a két barnamaci szemeddel velem együtt a monitort, s odacincogod a fülembe: “Anya! Dolgozom veled, jó?”, majd mondod: “Anya, mondhatok valamit?! Segítek neked!”, közben pötyögök és látom özönlenek be az e-mailek. Minden tréningemet lemondták, minden oktatásomat sztornózták.
Minden coachingot napoltunk, az ügyfelek összevissza kapálóznak, kapkodnak, egyik levél jön a másik után.
Átalakulások, átszervezések, mindenki “átáll”, mindenki pörög, de egy picit úgy érzem, hogy a saját tengelye körül. A Podcastemet rosszul töltöttük fel, pár órára az is elnémult…, számtalan PR cikk, online bejegyzés várja, hogy megírjam őket, de azon agyalok…“Most tényleg?! Minek?!” Pedig az írás a kenyerem. A hivatásom.
“Anya! Miért nem megyünk oviba?!– Csak annyit válaszolok: “Mert a bolygónk szeretne egy picit levegőt kapni! És az emberi-lélek időt kért. “
Mi már a hétvége előtt bevásároltunk nektek, s én személyszerint felkészültem az itthoni-létre, mint, anya, mint, pár, mint, takarítónő, munkatárs, kolléganő és most felvettem egy új szakterületet: “óvónő”. Festétek, pálcikák, zsírkréták, filcek, matricák várják, hogy együtt dolgozzanak veled/ veletek.
Bálint már 300 oldalnyi színezőt kinyomtatott és én újraterveztem, hogy mikor, melyik nap mit sütünk, mit játszunk, eszünk, melyik mesét nézzük meg, s ezerféle mesekönyv türelmetlenül várja, hogy olvassunk nektek belőle.
“Önmegtartóztatás”, “Önfegyelem” “Önszigor”, “Felősségtudat” a sajtó nagy szavai…
A csapból is ez folyik, óránként nézem meg a híreket, olvasom a cikkeket, de mégis azt beszéljük itthon, hogy végre lelassulhatnánk…de nem! Nézzetek kifele.
Borzasztó! Az emberek semmiből sem tanulnak.
Ezt (már bocsánat a kifejezésért) pofázom lassan három éve.
Figyelj magadra!
Csendesdj el!
Segítsd a másikat!
Adj a másiknak!
Kedvességben az erő!
Higgy!
Éretlen társadalmunk, influencer világa földre hullott üvegként tört össze egy pillanat alatt, amit vagy próbálunk összeragasztani, vagy tudomást nem véve megyünk tovább a körkörös pályánkon. Megállás nélkül.
Pedig itt az idő.
Itt az idő, hogy felemeljük végre a fejünket, kinyissuk a szemünket, és erős, határozott mozdulatokkal söpörjük le szemünk elől a szürke-hályogként eltorzított XXI. századi mocskot.
Like-hajhász, felszínes filterekkel tarkított világunk megmutatta azt, hogy milyen is az, ha kirántja lábunk alól azt a kényelmes, pihe-puha szőnyeget.
Megmutatta milyen a világ #nofilter üzemmódban. A kérdés mit kezdünk vele.
Egy új esély egy új világra. Már, ha élünk vele!
Szeretlek. Nagyon.
Anya"
https://www.facebook.com/lelekkoffein/
