Mozaik család
Kettő napja írom ezt a posztot.
Igazi érzelmi hullámvasút.
Mindig hozzáírok pluszban egy-egy emóciót, gondolatot.
Több, mint egy éve bennem van, hogy ki kellene öntenem magamból, de olyan nehezen tudom kifejezni az érzéseimet...
Most megpróbáltam, de egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy ezt így írásban át is tudom nektek adni.
Mióta elkezdtük az #összhangban adásokat, számtalan "mozaikcsaládos" írt rám és osztják meg a saját élményeiket.
Előre leszögezném, senkit sem szeretnék szapulni, ítélkezni, másokról véleményt alkotni.
A követekező sorok, csakis az ÉN ÉRZÉSEIMRŐL SZÓLNAK.
AMI BENNEM VAN!
Ahogy az én világomban csapódik le.
Ennek az írásnak a tartalmát, igazán csak azok fogják tudni érteni, akik egyedül nevelnek, vagy neveltek már gyereket.
Akik tudják és érzik, értik, milyen egy válás, milyen a gyermekedtől való elválás.
Lehet szó anyáról, vagy apáról.
Én most a bennem rejlő világot mutatom meg nektek...
Minden egyes elválásunkat Luckóval úgy élem meg, mint amikor a szívemet kitépik, eltapossák, leköpik és ott hagyják.
Ja. Durva.
Mikor a volt férjem elviszi a kislányunkat az apás-hétvégéken, esetleg napokon, akkor már előző este érzem magamon a lelki -feszülést, ami egyszerűen megmagyarázhatatlan erőket mozgat meg bennem.
Reggelente pedig műmosollyal az arcomon, kísérem a kapuhoz a nyuszimat, és mikor elmegy titokban a hátsó kertnél lévő bokor mögött bőgök, mint egy idióta... hát ez van!????????????♀️
Tudjátok mocskos nehéz.
Bárki, bármit mond egy anyának-és most, hogy a Bálint velem van és szintén van egy csodálatos kislánya, tudom igazán, hogy egy apának is, -milyen mély sebeket tud okozni egy-egy ilyen "elszakadás".
Mind a két részről. Borzalmas.
A karanténhelyzet erre most nálam rá is tett egy lapáttal, mert éjjel-nappal együtt voltam a kislányommal és ha csak 1, vagy 2, uramegek vagy 3 éjszakát nincsen itthon akkor is feszélyezett vagyok. (A nyári időszakra bele sem merek gondolni, amikor több hetet nem lesz velem/ velünk...)
Ne értsétek félre könyörgök!
Az agyam tudja, hogy kell!
Mert Luckó nagyon "szerencsés" elvált szülők gyermeke, mert mind a két részről egy mérhetetlen nagy szeretetben és hatalmas nagy családban van része.
De tényleg!
Luca is imád az édesapjánál lenni és a kis személyiségének kellenek igenis ezek a kis "szeretetfaktorok", amit minden oldalról megkap.
És, ami még felteszi az "i"-re a pontot, hogy most már kapott a Bálint által egy harmadik családot is, akik tiszta, őszinte szeretettel fogadtak el bennünket, minket, Luckót unokaként tekintik, szeretik, imádják, kényeztetik. ????
Egy pillanatra sincsen bennem az az érzés, hogy a gyereknek CSAK VELEM kell lennie, Isten ments.
Luckónak is szüksége van másfajta energiákra, de nem tagadom az EGO-m dübörög, dühöt érzek, harag, indulat jön fel bennem.
Kérdések öntik el az elmémet. Vállalom!
Persze, tudom, hogy az elmém generálja, de akkor is így van.
Bálintnak szoktam sírdogálni, akivel éjszakákon keresztül szoktunk erről is beszélgetni.
Sokat változtam én is.
Kontrollmániás voltam.
Nagyon.
Nem tagadom.
Pláne, mióta Luckó leérkezett hozzánk.
Aztán a sok pofon, emberi-csalódás, mélypontok, a válás megedzett és enyhítettem a tempón.
Nem volt más választásom.
Már olyan sokat nem is "cseszegetem" a volt férjemet, hogy "hogy van a gyerek!" "milyen napja volt..."; "hogy aludt..."; "mit evett..."
Borzasztó voltam. Tudom.
Meg néha vagyok is. (Mert vannak napok, hogy most sem bírom ki...muszáj egyszerűen küldenem egy sms-t, amire mindig pozitív visszajelzést kapok, de akkor legalább megnyugszom...)
Azt is tudom, hogy az idegeire megyek vele, de Istenem, kérlek értsetek meg egy picit engem is.
Olyan k****a kevés időnk van ezen a földön és olyan hihetetlen gyorsan nőnek fel a gyerekeink, nem az a normális, ha minden percet megszeretném vele élni?! (Persze tudom...a másik fél is...)
Tudjátok, aztán itt van a másik oldala is a dolognak:
Persze...nagy álszent lennék, ha néha nem esik jól egy kicsit csak kettesben lennünk Bálinttal.
Felnőtt életet élni...
Sőt! Most a karanténhelyzetben azokon a napokon, mikor Luckó nincs velem, ezerrel dolgozom, próbálok heti 2 napban mindent belesűríteni.
Mert hazudik, aki azt mondja, hogy mennyire csodálatos minden pillanat a gyereknevelés útján.
A nagy sz@rt! Ilyenkor jó egy pici "énidő", jó egy picit egyedül lenni, jó egy picit csak magunkkal lenni, törődni a másikkal 100%os figyelemmel.
De ilyenkor is érzem azt a meg nem magyarázható űrt, amitől nem kapok bent levegőt...
Ott van lent, nagyon mélyen és bár nem tudom rendesen megfogalmazni mégis mi az ott, érzem magamban a feszítést, a gócot. Luca hiánya okozza.
A válás legelején ezeket a napokat,- amíg nem volt egy ennyire kialakult, stabil, örömmel teli párkapcsolatom -tökéletesen kihasználtam.
Ezeken az "énidős" napokon öleltem magamhoz a "szaranya vagyok", "jólelcsesztélmindent", "szánalmasvagyok" "szerencsétlenvagyok" gondolatokcsokrokat , amit a lelkemből gyökerestül téptem ki.
Professzionálisan tudtam magamat sajnálni. Jó, mi?! Hát, nem! Nem volt az!
Hiszem, hogy az anyaság egy élethosszig tartó aggódás.
2016 májusában felültem egy vonatra, amely az önmarcangolással, lelkiismeretfurdalással, izgulással, kételkedéssel, önhibáztatással kirakott síneken zötyög.
De azt is tudom, hogy Lucával olyan kötelék van köztünk, amit sem egy rossz nap, egy feszült pillanat, semmilyen válás, sem egy kapcsolat, sem egy rosszindulatú megnyilvánulás, semmilyen járvány, makacs vírus nem tud köztünk szétszakítani.
Ezzel az írással csak azt szeretném nektek kifejezni, (pláne nektek, drága elvált, egyedülálló anyukák és apukák!) hogy NORMÁLIS, amit érzel/ éreztek!
Normális a fájdalom, normális a sok kétség, normális a lelkiismeretfurdalás, normális az aggódás.
Bármennyire is fáj az az "elválás", meg kell tudnunk barátkozni vele, meg kell tudnunk ölelni ezeket a feltörő gondolatokat, érzelmeket.
Mert higgyétek el...ők nem az ellenségeink...
Hosszú volt idáig az út, hogy ma már így tudok erről nyilatkozni...sőt!
Nagyon nagy út is vár még rám, de ebben a zötyögő vonatban mindannyian együtt ülünk és száguldunk a jövőnk, a bizonytalanság felé. A kérdés az, hogy ezzel a sok érzelemmel, ami bekopogtat a vonat ablakán mit kezdünk, s ők mit kezdenek velünk... ????
A szorongást választjuk, vagy élvezzük a helyzet adta különös pillanatot, amiből erőt tudunk meríteni.
Nos, úgy érzem (bár vannak még nehéz pillanatok) én az utóbbit választottam!
Most pedig megyek...mert haza jött a lányom...
Kriszta✨
