Nagy dilemma
Csak úgy roppant a hó a talpam alatt.
Amikor nagy dilemma előtt állok és döntenem kell valamiben szó szerint elmenekülök.
Két éve fejlesztettem ki ezt a "szuper-képességemet".
Az önsegítés egy formája.
Aki régóta követ figyelemmel kísérheti, mennyire szeretem a Börzsönyt.
Az erdő közepén egyedül is nagyon jól érzem magam.
Gyerekkoromból hozom, a nagyszüleimnek fent volt egy telke és majdnem minden nyarat ott töltöttünk a húgommal és az unokaöcséimmel.
Valahogy, ha ott vagyok, újra gyerek lehetek.
Azt érzem, hogy a nagyapám ölébe rohanhatok és nincsen gond, nincsen dilemma, nincsen kérdőjel.
Csak a jelen. Csak a játék.
Meg a szalonnás katonácskák, amit minden nap pici hagymával, omlós friss ropogós fehér kenyérrel fadeszkán tálalt nekünk.
Ha csalódás ér, ha fáj valami, ha nem látom, nem tudom merre van az út, vagy csak egyszerűen egyedül szeretnék dönteni valami olyan dologról, ami a jövőmet is befolyásolja, akkor felmegyek.
És csak sétálok.
Vagyok.
Többször megosztottam már veletek milyen hatással van rám az erdő energiája.
Ropog, hullik, fénylik, ragyog. Szivárvány prizmával oldja a lelkemben felmerülő kérdéseket.
Minden télen eszembe jut Alber Camus idézete, amit már olyan sokszor le is írtam nektek. „A tél ölelésében tudja meg az ember, hogy lelke mélyén a nyár soha nem múlik el.” És ez tényleg így van.
Majdnem 5 km-t sétáltam, s közben semmi és senki nem zavart meg.
Az erdő lélegzete a legnagyobb csendet nyújtja a gondolkodásra.
Már-már hangosan süvítenek a monológjaim és próbálom megtalálni azt a bizonyos "belső hangot".
Nem találtam.
Nem hallottam meg.
Egyet láttam, ahogy a csendre, csend esik.
Apró pici szemekkel az orromat érinti a fagy, s közben a hétágra ragyogó fény megsimogatja az arcomat.
Az én ropogtató sétám és mély lélegzetvételem a könnyfüggönyöm mögül sem ébreszti fel a körülöttem lévő alvó természetet.
Ilyenkor csak megpróbálok "lenni", de nem mindig megy.
Kell egy óra, hogy csillapodjon az elmém és választ hozzon a kérdéseimre.
Van, hogy hoz, van, hogy nem...
Úgy érzem idő kell.
Ha valamit igazán megtanultam ebben az elmúlt kettő évben, hogy az élet sokkal összetettebb annál, hogy mindig, minden kérdésre azonnal választ kapjunk.
A válaszra idő kell.
Az elmélyülésre idő kell.
A befelé fordulásra idő kell.
A léleknek idő kell, hogy utolérje az elmét.
A jó munkához idő kell.
Egy jól meghozott döntésnek idő kell.
Az idő jó dolog és igaz.
Az idő segít.
Az idő gyógyít.
Az idő befogad.
Az idő elenged.
Az idő óv.
A csendnek az idő a tere.
És az erdőnek idő kell, hogy saját terében újra ébredjen és a csendedben választ adjon...
K.,
