Rossz idő..mit csináljunk 3 gyerekkel ha nincs strandidő?

Ha nyár, akkor mindig meleg van. De mi történik, ha mégsem? Akinek nincs gyereke, felvesz egy pulcsit, és el is van intézve a hűs idő. Ellenben akinek több gyereke van, mint nekem… mit is csinálok ilyenkor?

Először is gyanúsan kémlelem az eget, majd a borús gondolataimon kívül a fenyegető felhőket is legszívesebben elhessegetném. Nem szeretnék a lakásban ragadni. Amikor már visszavonhatatlanul közeledik a rossz idő, az időjárásjelentést tanulmányozva latolgatom az esélyeket, majd mindenkit megnyugtatok, hogy csak 43 % esély van esőre, nem lesz ebből semmi… Amikor elkezd esni, reménykedem, hogy ez csak a felhő „széle”, rögtön el is kerül minket. Optimistán egy esernyőt teszek a picik feje fölé, és bizakodom, hogy gyorsan eláll. Később esernyőstől rohanhatok velük a lakásba. Amikor már úgy ömlik, mintha dézsából öntenék, akkor – valószínűleg csak a lelki szemeimmel - már látom, hogy tisztul az ég, mindjárt ki lehet menni. Még a legdurvább özönvíz után is azonnal hozom a gumicsizmákat, hogy mehetünk sétálni, de általában egyedül maradok a lelkesedésemmel. Még abba is beleegyeznék, hogy fogjunk békát, csak induljunk már. Azonban egy-két pocsolyában ugrálás után már nem túl vonzó a vizes táj.

Hogy miért ragaszkodom ennyire a jó időhöz? Jó idő esetén a kicsiket babakocsiba teszem, majd a szokásos falevél nézegetés után jókat alszanak a friss levegőn, nagytesó pedig beveti magát a homokozóba. Én addig nyugodtan adhatom át magam a házimunkának, majd legközelebb az ebéd szállingózó illata csábítja be Balázst. Az ebéd utáni pihenést követően is még egész kellemes a szemnek végigpásztázni a lakáson, délután pedig ismét ki lehet hajtani a gyerekeket a jó levegőre. Estére egy kellemesen elfáradt nagyfiút fürdetek, akit az ágyig alig tudok elvonszolni, majd a mese közepén elalszik.

Ellenben ha esik…. a nem túl tágas lakásunkban egyféle játék kipakolása is felfordulásnak hat. Hiába van gyerekszoba, mégis mindenki a nappaliban csoportosul, ahol végül lépni sem lehet a játékoktól, sem a gyerekektől. Egy darabig működik a „csak akkor vehetsz elő új játékot, ha az előzőt elpakoltad” kérés, később az ikrek ellátása miatt követhetetlenné válik, mivel foglalatoskodik éppen. Az ebéd közeledtével már csak egy ösvényben reménykedem, egy játékmentes sávban, amiben eljuthatok a konyháig. Délutáni pihenés előtt ragaszkodom az összepakoláshoz, így a pihenés is rendszerint kitolódik. Rövid szusszanás után ismét kezdődik a káosz. Igyekszem uralni, és valamilyen kevésbé szétpakolós tevékenység felé irányítani a játékot, de nem mindig garantált a siker. Egy idő után mindenre 5 perc után ráun, majd kijön rajta a mozgáshiány: percenként kétszer rohangál körbe a lakásban, amihez grátisz visítozás is jár. Ezt követően pedig a lakásban fellelhető összes párna szétdobálása után hirtelen rátör az éhség.

Rossz idő esetén a családban hagyománnyá vált a palacsintasütés, sokszor egy időben küldözgetjük egymásnak a fotókat az elkészült palacsintahalmokról. Az elkészítése szerencsére a 3 gyerekkel is kivitelezhető, mivel Balázs nagyon lelkesen mindent helyettem szeretne csinálni, nekem csak a sütés marad. A kicsik élvezettel nézik, ahogy nagytesójuk ügyeskedik a konyhában – remélem, ebben utánozni fogják. Ha Balázs keveri a tésztát, akkor ez a tevékenység is elég nagy felfordulással jár, de legalább finom a végeredmény.

Estefelé jönnek a jól bevált mondatok. Nem szeretem használni, de hatásos az „amit nem pakolsz el, az megy a kukába” varázsmondat. Néha bepróbálkozik az „anya, de olyan fáradt vagyok, vagy „anya de fáj a lábam/kezem/fülem/bármim”, csak hogy megússza a pakolást. Mire mindenkit megfürdettünk és mindenki jóllakott, valami rendféle kezd kialakulni… egészen reggelig. De ha szerencsém van, másnap már kisüt a nap, és akkor újra kimehetünk a szabadba. Ha minden jól megy, nem kell végigcsinálni következő nap is a kicsi lakás, de nagy a rakás nevezetű hidegháborút.