Otthon..bezárva?
Nem ismeretlen érzés számomra a bezártság. Ahogy az összes otthon babázó anyukának sem. Habár az otthon melegében foglalkozhatunk egész nap életünk csodájával, aki bálványozva lesi minden mozdulatunkat, néha mégis eluralkodik rajtunk a bezártság érzete.
Egy picike kis 450 fős faluban élünk, ami 20 percnyi autózásra van az első nagyobb városig, így a legelső babázós időszakomban – az ikrek nagytesójával - leginkább csak otthon voltam. A kis faluban események híján nem tudtunk nagy társasági életet élni, a kimozdulást pedig akkoriban macerásnak tartottam (ami így visszagondolva furcsán hangzik, elvégre csak egy baba volt). A heti egy baba-mama torna és a zenebölcsi volt a hetünk csúcspontja, ami után ismét visszavonultunk az eseményektől és társaságtól elzárt házikónkba. Ebben az időszakban talán szerencsésebb lett volna egy kevésbé elszigetelt helyen lakni, ahol a kisfiamnak lett volna játszópajtása, nekem pedig beszélgetőpartnerem… A kistesó tervezésekor az volt a határozott elképzelésem, hogy én majd mindenhová megyek a kisbabával, hogy ne érezzem magányosnak magamat, de a kettő kisbaba érkezése gyorsan felülírta az elképzeléseimet. Egy-egy elinduláskor konkrétan haditervet készítek, amiben minden logisztikai képességemet be kell vetnem, hogy az etetést, alvást, játékidőt, de még az időjárást is összehangolva jókedvű, jóllakott, kipihent babákkal érkezzem a kiszemelt célpontba. Úgy kell minden létező szükséges dolgot összepakolnom, hogy utána meg is találjam a sok holmi között, majd a kicsiket meg kell etetni, felöltöztetni, autóba tenni, és már indulhatok is. Legtöbbször azonban csak indulnék, mert mindezek végiggondolása után sokszor inkább úgy döntök, hogy otthon maradok.
A bezártság most sokaknak közeli valóság, persze teljesen más okokból. A kényszerből otthon maradók most kicsit talán átérzik az otthon lévő anyukák évekig tartó bezártságát. Hiszen mi mindig meggondoljuk, hogy érdemes-e kimozdulni, sőt engedélyt is kell kérni a nagymamától, amennyiben ezt gyerek nélkül szeretnénk megtenni. Igyekszünk rövidre fogni az intéznivalók sorát, és a fertőtlenítés nem is kérdés, az alap.
A következő hetek az összefogásról, és az egymással szembeni empátiáról szólnak. Aki ebben az időszakban picit át tudja érezni az otthon lévő anyukák bezártságát, az ezentúl ne a „Te úgyis csak otthon vagy” szemlélettel várja a cukormázas beszámolót a boldog babázós pillanatokról, hanem legyen nyitott egy őszinte beszélgetésre, ahol megértéssel fogadja a bezártságban kicsit önmagukat elvesztett anyukák szavait, akiknek sokszor a legnagyobb segítséget egy jóízű beszélgetés nyújtja. Már az is gyógyír lehet sok anyuka bizonytalanságára, ha csak meghallgatja valaki az új életszituációjából adódó nehéz pillanatokat is, és nemcsak a csillámporos történetekre kíváncsi. Elvégre az anyukák nem panaszkodni akarnak, nincs is okunk rá, hiszen semmi mást nem csinálnánk szívesebben a babázáson kívül, csak néha jó megosztani a gondolatainkat, amikor egyedül maradunk velük.
Minden élethelyzetben meg kell keresni a pozitív lehetőségeket. Amennyiben a következő hetekben nyitottá válunk embertársaink irányába, ha őszinte pillanatokkal töltjük meg a máskor üres mondatokat, akkor máris sokat tettünk egymásért.
