Tél...idén elmaradt!
A gyerekek születése előtt egyszerűen csak át akartam vészelni a telet, és a folyamatos vacogás közben abban reménykedtem, hogy minél hamarabb eljön újra a kedvenc évszakom, a nyár. Már csak azért sem rajongtam a hidegért, mert egy 20 % emelkedőn kell közlekednünk a főútig, ami egy esőzésben is könnyen csúszóssá válik, hóesésben viszont kész sípálya. Sajnos előfordult már olyan is, hogy az ónos eső rabul ejtett minket, hiába dolgozott az egész utca azon, hogy lejusson mindenki épségben a dombon.
Az ikrek nagytesója, Balázs születése után el kellett kezdenem megszeretni a telet. Elvégre a gyerekek számára a hóesés az év egyik legvártabb eseménye. Rengeteg mesét olvastunk a havazásról, ami után minden reggel csalódottan állt Balázs az ablakban, és kérdőre vont, hogy ha tél van, akkor miért nem esik a hó. Erre nehéz neki magyarázatot adni, hiszen minden mesében vastag hótakaró lepi el a tájat télen. Ez a valóságban azonban nem olyan magától értetődő. Emlékszem, kislány koromban előfordult, hogy apukánk szánkóval húzott el a testvéremmel együtt minket az iskoláig. És emlékszem arra a bizonyos nagy havazásra, amikor már nem tudták hová lapátolni azt a rengeteg lehullott havat. Akkoriban nem kellett lélegzetvisszafojtva várni 2 mm havat, és azt azonnal kihasználni, természetes volt, hogy ha tél van, akkor hó is van. Ezek a havas kalandok annyira jó élmények maradtak bennem, hogy szerettem volna, ha ezt a gyerekeim is átélik. Ezért lassan én is elkezdtem reménykedni a havazásban. Annyira belelendültem, hogy még kislánykorom szánkóját is kicsit felújítottuk, és vártuk, hogy bevethessük.
A hóesést végül úgy beharangoztuk, hogy csodának éltük meg, amikor végre-valahára elkezdett szállingózni Balázs első hava. Az első találkozás sikerülhetett volna jobban is. A gyerekek általában kitátják a szájukat, hogy a nyelvük hegyére szálljon egy hófehér pihe. Balázskám kapásból a földről akarta befalni, így gyorsan meglepődött, hogy ez tényleg hideg. Rövid melegedés után villámgyorsan kellett hóembert építeni, mivel már olvadt is a hó. A következő havazásig sokat kellett várni, márciusban érkezett, amikor már felhordtam a padlásra a sok téli holmit. A két havazás közötti időszakban nem hagyott alább a lelkesedése a téli élmények iránt, ezért időnként fedett pályás szánkózást tartottunk a konyhában.
Az ikrek ugyan még csak egy évesek voltak ezen a télen, de öröm lett volna nézni, ahogy rácsodálkoznak a hópelyhekre. Nálunk sajnos csak egyetlen egyszer esett a hó, és akkor pont elutaztunk a messzi mamához, ahol épp tavasz volt. Mire hazaértünk, addigra a mamáékhoz ért oda a hófelhő, és nálunk lett tavaszi idő. Be sem mertük vallani Balázsnak, hogy így jártunk, hiszen ő már a tél kezdete óta lesi, mikor mehet hógolyózni. Annyira vágyott a hóesésre, hogy a tél elején kapott egy kis gyerek snowboardot abban a reményben, hogy elkezdhetjük tanítgatni. Ez csak úgy valósulhatott volna meg, ha a közelben lett volna említésre méltó hómennyiség, de sajnos közel és távol nem találtunk. Messzebbre a kicsik miatt nem tudtunk elutazni, mert pár óránál tovább nem szívesen hagyom őket otthon, még ha jó kezekben is vannak. Így sajnos a snowboardja még csak fényképen látott havat, azonban egy picikét mégiscsak használatban volt. Az ikrek rögtön lecsaptak rá, minden irányból megvizsgálták, majd megtalálták rajta a helyüket. Lehet, hogy egy kis képzavart okoztunk náluk, mert szőnyeg-szánkóként a szobában húztuk rajta őket, mintha csak ikres szánkó lenne.
Jövőre már az ikrek is önállóan tudnak majd szaladgálni a hóban, biztos vagyok benne, hogy nagyon fogják élvezni. Már csak abban kell reménykednem, hogy nem kell többszáz kilométerre utaznunk egy kis hóért, hanem szerencsénk lesz, és házhoz jön.
