Utazás a messzi mamához

Azon morfondírozott, hogy csak a leglényegesebb dolgokat kellene magunkkal vinni, ezért gyorsan beleültünk a bőröndbe, elvégre mindig azt mondogatja, hogy mi vagyunk számára a legfontosabbak. Miután úgy döntöttünk, hogy a bőrönd helyett az utastérben foglalunk helyet, akkor anya inkább ruhákat pakolt bele. Először azt hittük, hogy nagyon hosszú időre megyünk, mert lenge nyári ruhát, és vastag kabátot is becsomagolt, de azt mondta, hogy délelőttönként tavasz lesz, ellenben délután várhatóan hóembert fogunk építeni az udvarban.

Anya egész délelőtt össze-vissza rohangált a lakásban, és valamit mindig vitt egyik irányból a másikba. Az eredeti tervek szerint nem akarta, hogy a mamáék házát beterítsük a holmijainkkal, de végül annyi mindent összepakolt, hogy szerintünk a mama és a papa fog kiszorulni a saját házukból.

Anya azt akarta, hogy sokat együnk indulás előtt, mert hosszú út előtt állunk, szerinte még aludni is fogunk… Szerinte… Hogy is aludhatnánk, miközben olyan sok látnivaló van az utazás alatt.

Amikor 3 óra elteltével megérkeztünk, már messziről kiabáltunk, hogy mama, papa, hogy az utca végéről is hallják, hogy megérkeztünk. Nagyon megörültek nekünk, és a mama a kedvenc ételünket készítette. Kiderült, hogy itt is járt húsvétkor a Nyuszi, és a mamáék azóta nem is szedték össze a csokitojásokat, ezért kirohantunk, hogy mi kutassuk fel őket. A csokitojások hámozására itt is nagy késztetést éreztünk, ezért rövid időn belül nagyon szép színes lett a mamáék háza a sok széttépett csokipapír miatt.

Hamarosan megérkezett anya tesója, aki a legviccesebb nagynéni a világon, nem is engedtük dolgozni a számítógépén egy percet sem. Vele még az ágyon is lehet ugrálni, és menő zenéket hallgathatunk együtt. Amikor már kellőképpen otthonossá tettük a lakást a sok játék véletlenszerű elhelyezésével, akkor elmentünk motorozni az utcában. Olyan gyorsan próbáltunk menni, mint amilyen gyorsan anya vezette az autót a mamáékig, de mindig ránk szóltak, hogy lassabban! Az itteni utcában nagyon sok kutyus és cica van, de egyik sem akart enni a kenyérhéjból, amit éppen rágcsáltunk, hiába kínálgattuk.

Az esti fürdés után anya azt képzelte, hogy mi aludni fogunk, pedig az itteni kiságyak körül annyi érdekesség van, hogy reggelig sem végzünk az áttanulmányozásukkal. Mikor már azt mondta, hogy most azonnal összepakolunk, és hazautazunk, ha nem alszunk el, akkor inkább lefeküdtünk az ágyba, és úgy csináltunk, mintha aludnánk. Szerintem igenis meggyőző a horkolást utánzó hangunk, nem értjük, miért találta viccesnek anya. Éjszaka a rend kedvéért többször felkeltünk meggyőződni róla, hogy anya biztosan nem indult el velünk haza.

Szerencsére anya elhozta otthonról Beninek a játékszerszámait, mert azok nélkül a papa nem boldogult volna a bicikli megszerelésével. Próbálkozott-próbálkozott, de csak akkor sikerült a szerelés, amikor mi is besegítettünk. A mamának is elkélt a segítség az ebéd elkészítésénél. Anya elővette a műanyag játékgyümölcseinket, mi pedig levest főztünk belőle, hogy a mamának ne kelljen. Mondjuk kicsit nevettek, amikor meglátták, hogy a fürdéskor használt zsiráfot és vízilovat is belefőztük, de ők nem tudják, mi a jó, pont ezek adják meg a zamatát.

Pár nap elteltével anya megint gőzerővel kezdett el pakolni, ami azt jelentette, hogy haza kell utaznunk. Senki nem akarta tudomásul venni, hogy mi nem is akartunk hazamenni, ezért amit ő bepakolt, azt mi kipakoltuk. Ekkor még gyorsabban pakolt be az autóba, végül olyan vicces volt, mint a mesében a kengyelfutó gyalogkakukk.

Szerintünk nagyon hasznos volt, hogy meglátogattuk a mamát és a papát, mert sokat segítettünk a háztartási munkákban, az ágyukat jól bepuhítottuk a sok ágyon való ugrálással, és végre mesét is nézhettek a hírek helyett. Nem is értem, hogy boldogulhatnak azóta nélkülünk…