Vasárnapi békém
Kora reggel elmentem edzeni, amit már az első 5 percben a step padon ugrálva meg is bántam...
Mindegy is, mert letoltam a 70 percet és büszkén, -igaz az életemért küzdve, patakokban ömlő verejtékcseppekkel a fejemen -becsületesen megcsináltam.
Haza értem és zuhany után visszabújtam a pizsamámba, majd bekuckóztam a kanapéra, ahol már várt a puha paplanom és a könyvem.
Igazi vénasszonyok nyara illatába burkolózva egésznap írtam, olvastam és aludtam.
Majd újra írtam, olvastam, aludtam.
A mai nap semmi másra nem vágytam.
Hosszú idő után végre ezt is megengedhettem magamnak, hogy lelassulok.
Hogy csendben vagyok.
Békémben vagyok.
Magányommal vagyok.
Feltöltődöm.
Mert ez nekem kell.
Szükségszerű.
Minden kétségbeesés és szomorúság nélkül a magányommal lenni.
Egy nap Magammal. Magamért.
Csendemmel.
Az otthonomban...amitől szépen lassan elbúcsúzunk, mert vár bennünket Luckóval egy másik kuckó.
Többen hívtak ma programra, még tegnap este is csippant a telefonom, hogy menjek ide, oda..., de mindenkinek nemet mondtam.
Nem!
Mert tudtam erre a napra szükségem van.
Az elmúlt egy évben döbbentem rá leginkább arra, hogy én így tudok igazán feltöltődni és békére lelni.
Ha megajándékozhatom magam egy nappal, ami csak az enyém.
Persze...ezt is a kényszer szülte, a legelején a csend és a magány poklát éltem meg.
Aztán szépen lassan átalakult bennem és most már csak erőt merítek belőle.
Rájöttem, hogy az élet értelme nem az, hogy önsajnálatba, félelembe és szorongásba burkolózva magányosan siránkozunk és mindenért másokat hibáztatunk.
Hanem teszünk.
Cselekszünk.
Magunkra és a bennünk rejlő energiákra összpontosítunk.
Nekem az egyik ilyen erő a pihenés.
A tudatos pihenés.
Pihenek, hogy energiám legyen.
Majd...
Délután felszaladtak egy pár percre húgomék.
Látták rajtam, hogy nem ebben a világban vagyok.
Persze, hogy nem...,mert az a kislány, akivel egy budapesti külkerület másfél szobás panel lakásában nőttem fel, most kisbabát vár.
Az óriás pocakos “kishúgom” mérhetetlen ragyogása elvitte a figyelmemet.
El sem hiszem, hogy a testvérem, akivel éjjel-nappal Barbie babáztunk, papás-mamásat játszottunk, rajzoltunk, festettünk, veszekedtünk, harcoltunk, téptük egymás haját, lopkodtuk egymás ruháit, olvastuk egymás naplójába körmölt titkait; most egy csodaszép kisfiú anyukája lesz.
Méghozzá nem is akármilyen édesanya lesz belőle...
Belül boldogságomban zokogok és minden porcikámmal imádkozom, hogy mindig ilyen élettel teli csodanő - anya - maradjon.
Ez a pillanat is feltöltő volt.
Hogy láttam mennyire boldog.
Most pedig...
Itt ülök a vasárnapi csendemben, a kora őszi derengésben egy forró tea mellett a kipihent testemmel.
Várom haza a lányomat, aki majd hozza magával a hangokat, az életet, az igazi őszinte, tiszta energiát, a csupaszív mosolyát és nem mellesleg az én hittel és reménnyel teli lelkemet.
Mert így vagyok egész.
Vele.
Aztán majd kitudja...mással is...
K.,
Ui: elég lelkizős lett ez a poszt, de ilyen vagyok, ha ki van pihenve az elmém.
Meg amúgy is...brutális héttel állok szembe, jó egy picit megállni és levegőhöz jutni...
